holtsúly

hihetetlen, ha minden suicide-abb időszakomban csináltatnék egy piercinget vagy tetkót(ahogy ilyenkor tervezem) nem lenne szabad bőrfelületem, ilyenkor nem értem miért érzek arra beteges vágyat h. telefirkantsam, vagy teleaggassam a testem--lehet sutyiban emos vagyok-hmm.....

ma láttam egy ilyet, és rögtön beugrott ez a kedvenc vers Szabó Lőrinctől természetesen:

''Csúnya volt és piszkos és szegény volt,
hogy telt neki jegyre, nem tudom,
de őt néztük mind, az üdvözült lányt.
ahogy itt ült a villamoson,
karonfogva szótlan szeretőjét,
aki, mint ő s mint a többiek,
munkában (vagy inkább munka nélkül)
előbb-utóbb egész tönkremegy.
Én is őt néztem a havas éjben,
mint egy kutyát, oly idegenül;
csodálkoztam, hogy oly nyomorúlt, és
csodálkoztam, hogy mégis örül.

Csúnya volt és piszkos és szegény volt
mindkettő, s éhes biztosan;
sírni kellett volna a szánalomtól,
elborzadni, hogy ilyesmi van,
Sírni kellett volna a szánalomtól,
de mi voltunk a szánalmasak;
mi voltunk a vakultfényü lámpák
halott gépek, vacogó vasak,
mig az a két proli, mint a villany-
szerkezet, mely kontaktust talált,
titokzatos emlők túlvilági
áramába kapcsolta magát.

Ült a kocsin mindenféle ember
egy sem akadt náluk koldusabb;
s épp ezért majdnem isteni gúny volt,
hogy oly jól érezték magukat.
Testük átgyúlt, lobogott az arcuk
s hirdette, hogy mi a szerelem:
«Szépség, erő, ész és pénz hiába,
külőnb édent nem kaptok ti sem!»
Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak
s szemük is csak egymásnak beszélt.
Mint két angyal szálltak le, s a szájuk
a sötétben rögtön összeért.

A vezető rákapcsolt. Megyünk már,
visz a kocsi, szikrázik, morog.
Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?
Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!
Nézek ki a földre, föl az égre:
állati zürzavar a világ,
csillagok csordái és a férgek
és mi és ők: egy örök család.

Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!
Visz a halál, visz, hazafele.
S a mindenség üzenete megcsap,
mint egy nagy istálló melege.''

nichtvordemkind

holnaptól Ensor kiállítás a KOGART Házban!=)
jöjjön az egyik kedvencem: