Ma reggel belefutottam egy képbe, ami elindított bennem egy gondolatmenetet.

Sokan mondják azt, hogy mennyire tisztelik azokat, akik a saját útjukat járják. 

A valóságban azonban ez ritkán ennyire egyszerű. Az önazonosság nem mindig látványos, nem mindig sikeres, és főleg nem mindig kényelmes. 

Gyakran magányos folyamat, amit kívülről nehéz megérteni.

Ha valaki nem „bizonyít” elég gyorsan vagy elég látványosan, inkább azt kérdezik, miért nem engeded el. Miért ragaszkodsz ahhoz, ami nehéz, ami fáj, ami időigényes? Miért nem választod a könnyebb utat?

Pedig a legtöbb úton az újratervezés, megtorpanás, padlóra kerülés is szerepel. Ez szerintem egy tanulási folyamat és ha igazán akarunk valamit, azért a szenvedést is vállalni kell. (yin + yang ☯️)

(Mondjuk nem hiszek abban, hogy van egy nagy cél, aminek az elérése majd megváltást hoz, szerintem az utat is érdemes élvezni.)  A tervezés nálam nem is egy cél, inkább identitás.

(Hihetetlen, hogy hozzám közel álló emberek is azt hiszik, most azért végzek épp egy újabb sulit, mert majd abból akarok élni. 😳?! Ez egy kisebb cél, amit úgy gondoltam egyszer majd elérek, most tűnt úgy, hogy kivitelezhető lesz.)

Ugyanez a helyzet a párkapcsolatoknál is. Az önazonos működés itt sem számít előnynek. 

Az, hogy valaki nem képes több irányba nyitni, több ember felé érdeklődést vagy vonzalmat érezni, az nem választás, hanem működés. Bár sokan állítják, hogy ezt keresik, a gyakorlatban az ilyen hozzáállást unalmasnak, kiszámíthatónak vagy "túl egyszerűnek" bélyegzik. Mintha a taktika, a játszmák hiánya kevesebb izgalmat jelentene. 

Ez utóbbi szerintem nehezebb terep. 8 milliárd emberből meglegyen az az egy zsák/folt, de a legjobb barátnőmék kapcsán - akik mindketten teljesen önazonosak - legalább már találkoztam egy hiteles, pozitív példával legalább.