Ötödik nekifutás: Victor Hugo – A párizsi Notre-Dame. Bár a realizmus, naturalizmus (Zola🖤) közelebb áll hozzám, ez a regény most eléggé betalált.
Van benne egy rész, amit sehol nem idéznek teljes egészében, mutatom:
"A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain.
De ami aztán már teljességgel megmagyarázhatatlan, minél elvakultabb ez a szenvedély, annál időt állóbb, és akkor a legszívósabb, amikor a legkevesebb benne az értelem."
Aki nem ismeri a storyt, Esmeraldát kivégezni viszik, a szerelme pedig, aki miatt a bitó alá került, él és virul.- egy gazdag nő erkélyén áll a kivégzés alatt érdekházasság miatt?!?
!!SSőT!!!!! elfordul, mikor megmenthetné!
Az pofon.
Halkan megjegyzem, az érdekkapcsolatnál valószínűleg
nincs férfiatlanabb dolog.
Mondjuk én nem vagyok egy Esmeralda 😅 - ha valaki képes mást választani, nálam az szinte azonnal átcsap gyűlöletbe vagy szánalomba.
Bár az valóban nagy csalódás, ha rájövünk , hogy egy ember, akit mi "istenítünk", az max 💩.
Ezért jó a szépirodalom a lektűrrel szemben, mindig van benne morális lecke. (Na meg persze nem középszerű- bár ahogy ma órán tanultuk, a legtöbb ember megelégszik azzal, ahogy Esmeralda szerelme is).
