Évekig a tavasz csak felesleges zaj volt, a hervadó virág ült a sötétben, és nem kért a fényből, elutasított mindent és mindenkit. Rettegett a sebezhetőségtől, rettegett az élettől, és lassan, észrevétlenül átváltozott önmaga árnyékává. Olyan sokszor taposták már meg, olyan sokszor várták tőle, hogy erős legyen, de ő csak egy törékeny virág – van, akinek gyom.
Aztán egy villanás, egy napsugár...
játékosan vibráló, mint egy kiscica, csendes és szelíd, mint egy kismadár, máskor büszke és erős, mint a sas.
Könnyed, kedves, lüktető játék a levegőben. A hervadó virág erőre kapott, mintha az élet újra lüktetne az ereiben, pedig csak a szellő érintette.
De az idő telt, a virág a magányos évek alatt megtanulta olvasni az értékeket... néha egy-egy repedés az álarcon, máskor mintha tükörbe nézne...mélységet kapott a történet.....
de a múlt nehéz súlyával bosszúszomjasan rögtön rátelepedett erre a tökéletes tavasztáncra.
Vastag jégpáncélt borított mindenre, a virágot bezárva. A jég alól merev porcikákkal kiabál, rugdos, ahogy tud.
Eljut a hangja a felszínre?
Értik a felszínen?
Látják az okot?
Talán jobb is, ha nem és marad szellő, délibáb..
Mire feltöri a jeget és kikukucskál, a szilánkok összekaszabolják mindkét oldalt.
Már nem hisz, mégis kérdez, hátha a fájdalom majd segít abban, hogy újra jéggé fagyassza önmagát, és a józan ész egyszer és mindenkorra feleméssze benne majd a vágyat.
Csak múlna már.
