Ma reggel megtört bennem valami.
Nem küzdhetek mindig, mindenben a sorsom ellen.
Nem tudom, mit rontok el mindig, de a helyzet az, ha tudnám, és másképp csinálnám, valószínűleg akkor is éppúgy elrontanám.
Nem vagyok elég ahhoz, hogy lebontsam azokat a falakat egyedül, ha ezt csak én szeretném.
Nem tudok új helyzetekben (vagy olyanokban, ami érzelmileg hat rám) természetesen vagy higgadtan reagálni. Próbálkozom, de olyan ez, mint az építkezés. Ha pozitív dolog ér, 1-2 tégla mindig rákerül a tetejére, de ha negatív jön, ötször annyi hullik le.
Nem tudok lehetőségeket teremteni, ha azokat figyelmen kívül hagyják, hiábavalóak. - Nem kelhetek minden szabadnapomon korábban, hogy aztán levegőnek nézzenek. 😄 🤌🏻Minden létezőt mi élőlények alkotunk, a sors "csak" azért felelős, ami indukálja.
Nem tehetem magam mindig sebezhetővé, hogy hátha így jelezhetek.
Nem, az nem egészséges határtartás, ha nem lépek vagy engedek közelebb, az önszabotázs.
Nem tudok egyszerre több irányba nyitni, könnyebb lenne, de nem megy...
Nem vagyok laza, és nem is leszek soha idegenekkel vagy akiket nem tudok még hova tenni.
Annyira nagyon szerettem volna ezt ....de ha rózsaszín selyemmasnikat teszek rá, ez akkor is egy elutasítás.
Hiába tettem kis lépéseket, nincs előremozdulás - talán csak a saját képzeletem, visszhangja volt az, amibe kapaszkodtam.
Belső erőből válaszokat találni és a polcra tenni valamit, aminek a megvalósulására vágyunk, ....de ! én a levegő akarok lenni, aki nélkül nem lehet élni, nem az, amelyiken keresztülnéznek.
Ja, és nyilván, én ezt nem gondolhatom, érezhetem..🥴
