Ha a hold süt, néma siron tuli fény,
Álomba’ kinyílnak a termek.
Kioson, kenyeret szel a konyha kövén
S majszolja riadtan a gyermek.
Csak a léghuzat ismeri – alszik a ház.
Les nagy szeme, reszket a térde.
Zsirok és köcsögök teje közt kotorász,
Surranva, mint az egérke.
Ha belé-beléreccsen a szörnyü kredenc,
Ajkára repül kicsiny ujja:
Könyörögne az irgalomért, de a csend
Zord kürtje a zajt tovafújja.
Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
Nem szűnve, dühöngve növekszik.
Belesápad a gyermek, elejti a kést
És visszalopódzva lefekszik…
Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
Szétfreccsen iromba szilánkja,
Mint déligyümölcs-kirakatüvegét
Öklével a vágy, ha bevágja.
Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már únja az ördög a poklot,
Ideönti a földre kövér melegét –
Zöld lángba borulnak a bokrok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése