"Hála a jó égnek" (dehogy az) egy fejbúb hátulról heti kétszer pár percre még egy magamfajta szentimentálisnak sem elég a boldogsághoz.
A szemek (tekintet) és a közelség hiányával/megvonásával -úgy tűnik tudatosan- szétrombol mindent bennem. Ez a fajta viselkedés bármennyire fáj, a tények felfogására és elfogadására késztetnek.
Jobb nem lesz, sőt....- de amikor az embernek fel kell adni valamit, a kölcsönösség hiánya miatt,
akkor idővel legalább képes eljátszani, hogy az már elmúlt és hát
így egyszer tényleg csak elmúlik majd és hátha többet nem csinálok hülyét magamból (remélem).
Ez az én vonzalmam amúgy is olyan, mintha egy paplanhuzatba zártam volna és próbálnék folyamatosan úgy tenni, mintha
nem is létezne. Kézen fogva cipelem magam mellett.
Látszik, hogy ott van, hiába tagadom, néha
a felszín=huzat alatt valami tombol, vagy néha félig kiszabadul és látod, hogy milyen nevetségesen rúgkapál vagy
milyen irányba- én meg folyamatosan próbálom visszagyömöszölni vagy
úgy tenni, mintha ott sem lenne, vagy leválasztani magamról, és egyszerűen nem megy....
