Érdekes, hogy esőben sétálni (valakivel), lehet az egyik legromantikusabb dolog is a világon, közben ugyanaz a dolog egyedül a magányunkat juttatja eszünkbe.

Néha úgy viselkedem, mintha nem vágynék közelségre… pedig csak félek tőle. 

Szembejött velem egy ilyen az egyik pszichológus oldalán, akit követek.

"Hat másodperc csók. Húsz másodperc ölelés. Ennyi kell, hogy a test végre elhiggye, biztonságban van. Hogy az oxitocin elkezdjen áramlani, és lassan lecsendesítse a zakatolást belül. Ez a hormon nem pusztán a kötődést erősíti, a szívritmust is szelídíti, a légzést elmélyíti, és azt az ősi üzenetet súgja, maradhatsz, nem kell futnod, nem kell védekezned.

Az érintés önmagában kevés. A test először gyanakvó, figyel, vár, még nem adja meg magát. Csak akkor engedi le a falakat, ha érzi, hogy nem sietünk sehová. Ha a kéz nem csak odakap, hanem marad. Ha az ölelés nem gesztus, hanem jelenlét. Akkor indul be az a lassú, mély belső váltás, amelyből nyugalom és biztonság születik.

A rutinszerű érintés nyom nélkül tovatűnik. Az idegrendszernek idő kell, hogy lenyomatot hagyjon benne egy ölelés. Idő kell, hogy a nyugalom testté váljon. Mert nem magától az érintéstől születik meg a béke, hanem abból, hogy elég ideig maradunk ahhoz, hogy a másik is elhiggye, itt vagyunk."

🤷