..

"Éreztem, hogy az agyam nem tud több információt befogadni, nem akar több elméletet és magyarázatot arra, mi miért van vagy nincs. 

Éreztem, hogy a testem nem akar több olyan testet befogadni, ami magyarázatra szorul, mert nem bírok el több magyarázatot. Éreztem, hogy leegyszerűsödtem arra a puszta érzésre, hogy jó-e vagy nem, hogy igaz-e, és önkéntelenül irritálni, taszítani, fárasztani, untatni kezdett mindaz, ami nem tűnt tisztának, mindegy volt minden érvelés. Véget akartam vetni mindenféle oknyomozásnak, és csak megélni azt, ami van, olyan egyszerűen, ahogyan az van. Lecsupaszodott a világ, és a magyarázatok nélkül – miszerint kellene, jó lenne, illik, mit szólnak – nagyon kevés dolog maradt meg önmagában. Éreztem, hogy csak én tudom leállítani saját magamat, de már nem az van, hogy le akarom állítani, hanem egyszerűen nem tudom nem leállítani. Éreztem, hogy már csak alapdolgokat szeretnék, mint például a föld, az ég, a fű. Ez alatt azt értem, hogy elementáris erővel elkezdtem primer dolgokra vágyni, mint a természet tapintása, érintése, beszívása, érzékelése. Meztelen talpam a füvön, fekvés a nyers földön egy réten, egy mezőn, egy erdőben. Csend. Csak csend vagy jó zene. Vagy nagyon tiszta, egyszerű, halk szavak. Nem volt olyan vágyam, hogy elűzzem a szorongást, hanem egyszerűen csak együtt szerettem volna lenni vele. Velem, magammal. Úgy, ahogy vagyok, ahogy az életem van. Megállni benne, hagyni. Egy kicsit megtapasztalni, milyen lehet egyetlen helyben állni, negyvenöt év után először. Levegőt venni és érzékelni, hogy az milyen. És mindezt már nem akartam, hanem nem tudtam nem tenni. Ez egy másik paradigma, másik létezés. A magyarázatok vége.

Már nemcsak tudtam, hanem a testemben éreztem, teljes bizonyossággal, hogy minden olyan kapcsolati forma, legyen az családi, szerelmi, baráti, munkahelyi, ami hamis, ami valami módon nem tiszta, nem integrált, az irritál, mert így nem is integrálható, ezért elidegenít, és elkezd szétbontani. És ezt a bomlást már a legelső induló másodpercben megéreztem, a gyomromban, a torkomban, a szívverésemben. És már nem tudtam benne maradni. Nem fogtam magamat vissza, nem is akartam, nem is indokoltam feltétlen, volt, hogy csak odébbálltam, volt, hogy annyit mondtam, kösz, nem. Egyszerűen leolvadt rólam a máza annak, hogy jónak kell lennem. Nem jó akarok lenni, csak valóságos, igaz." (Intimitás és hasadás, részlet. Bemutató: 2025. október 9., 18:30, Margó Irodalmi Fesztivál)

Tisza Kata

https://www.facebook.com/share/16nmQeBQrP/