A geminit kértem, hogy generáljon rólam egy selfiet, a napomról (bár lehetne az utóbbi pár hónapom is):
Dühös vagyok magamra!
Hibáztattam magamat, hogy én rontom el, hogy nem tudok a csend után természetes lenni.
Vajon mennyit bír el egy lélek, mielőtt végleg megfordul és elindul az ellenkező irányba? Eljön a pont, amikor már nem lehet félelemre, kötelezettségre vagy szerencsétlen véletlenekre fogni a csendet?
Aki menni akar, az utat keres,
és a hozzám hasonló emberek tudják, hogy a csenddel ölni lehet és nem megoldás semmire (hacsak nem szándékosan fájdalmat akarok valakinek okozni).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése