Tudom, miről szól ez a vers. Természetesen tanultam, de nekem kicsit mást üzen.
A hiábavalóságot, amikor az ember szembenéz az illúzióval és tudomásul veszi, hogy az. Tudja, hogy nem érheti el a vágyott életet.
Egy olyan sziget vagy mentsvár képét dédelgeti, ami valaha létezett, és mostanra már a remény is odaveszett... És aztán persze az emlékezés fellobbantja a vágyat, a reményt egy egész rövid pillanatra – amikor az ember még a legapróbb félrehallásba, vagy odavetett csontba is belekapaszkodik.
Azt a furcsa "hit nélküli reményt" mutatja meg, amikor van egy belső bizonyosság, hogy nem valósul meg valami soha, mégis egy dobozban elzárva ott van az a dédelgetett vágy, amit néha előveszel és ízlelgetsz.
Arra a pár pillanatra átjárja a tested és a lelked az a kellemes illúzió, ami korábban a boldogság ígéretével kecsegtetett, aztán gyorsan visszazárod, és eldugod a kulcsot is, elrejtve magad elől is.
Végül csak a szomorú, fájdalmas hiány marad, ami azzal a nagy fáradtsággal együtt mindent betölt benned és körülötted.
Nekem ezt mondja ez a vers.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!