Felülről nézve

Objektíven, mintha felülről néznék rá,

az egész csak egy játékos pillanatnak indult. Egy futó pillantásnak, amelynek általában nincs folytatása- legfeljebb felvillanyozza az ember napját, mintha megcsiklandozná valami a lelkét-de az a tekintet belém hasított, beszippantott, és magával rántott. 

Elvesztem, de lelkes is lettem. 

Mintha a száraz sivatag közepén váratlanul friss vizű forrást találtam volna. Nem akartam ilyet érezni, sőt, azt hittem, már soha többé nem is fogok, de nem tudtam ellenállni: elragadott.

Ezzel együtt megszületett bennem a félelem és a zavar is. 

Próbáltam elnyomni az érzést, de erősebb volt nálam. Hullámokban jött: egyszer letaglózott, aztán megint sikerült valahogy elfojtanom. 

Azt hittem, végre sikerült végleg, főleg amikor azt láttam, hogy teljesen közönyös - de elég volt egy újabb pillantás, és összeomlott hetek "munkája".

Egy kétségbeesett kutakodásnak hála "végre" név került az archoz. 

A részletek összezavartak és fájtak. Minden erőmmel megint azon voltam, hogy elnyomjam ezt magamban. 

Nem azért, mert ezek kitöröltek volna belőlem bármit is - épp ellenkezőleg, hiába láttam olyan dolgokat, amelyek esetleg nem tetszettek. Tudtam, hogy bennem ezt már semmi nem írja felül. Az fájt, hogy tudtam, egy ilyen embernek ezek a részletek igenis számítanak.

Úgy gondoltam, ha elrejtem magamban, akkor nem tud bántani, és megengedhetem magamnak, amit érzek,

titokban tartom, elmarad a szégyen.

Megtanultam már közömbösséget színlelni.

....de történt valami - félreértett, túlértékelt? lépés(ek)-ami felébresztette bennem a reményt. 

Az én boldogságomhoz nem kell sok, és minden gesztus még inkább elbűvölt. Fel sem tudom fogni, hogy lehet ránk valaki ilyen nagy hatással, akit valójában nem is ismerünk.

Aztán abbamaradt :( nem tudtam, hogy lehetne visszacsinálni, elronthattam valamit 

..kiadtam magamat itt, igazán ostoba dolog. Talán azt reméltem, látja, és az a magas fal mindkét oldalon leomlik?-lehet hülye ötlet volt(-ugyan senki más nem ismert volna magára)- de ami a gátlásra vagy bizonytalanságra gyógyír, a közönyre nem ellenszer. Eljött a pont, amikor azt reméltem, ha leírom végre elmúlik.

(Az tény, ha lett volna ok a reményre, látja és közelebb lép, nem eltávolodik.)

Én sem akarom, hogy szenvedjen- sőt. Még akit nem igazán kedvelek is igyekszem felvidítani, ha látom, hogy szomorú. Van akit bosszant is ez az állandó bohóckodás. 

*

Egy bátor pillanatban, tettem egy lépést. Hátha meglátom, miért állnak ott azok a falak. 

(Egy büszke ember egy módon nagyon gyorsan és könnyen ki tud ábrándulni, ha azt látja, valakinek más felé húz a szíve. Így egy életre le tudja zárni, aztán soha többé nem engedi azt a felszínre. Erre is fel voltam készülve.)

..mert gyakorlatilag ennél az állapotnàl, amiben most ragadtam, már bármi jobb

Nem akartam ezt érezni, nem is értem igazán, miért alakult így, senki nem tett érte semmit.

Csak azt tudom, hogy aki miatt mozdult bennem ez az egész, végül azt tanította meg nekem, (vagy talán én tanultam meg egyedül, de általa,) hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy valaki viszonozza az érdeklődésem. Nincs jogom hozzá, sajnos nem vagyok szerethető.

Ehhez viszont nem kellett volna ez az egész, én ezekkel már előtte is pontosan tisztában voltam. Aludhattam volna tovább a téli álmom, ami évek óta tartott.

Várom a szenvedés végét, ami fogalmam sincs, mikor jön végre el, csak azt tudom, hogy végtelenül csalódott és fáradt vagyok.