Nem szokásom kezdeményezni.
Aki ismer, tudja, hogy van bennem valami régimódi tartás. Olyan nő vagyok, aki nem hajt, nem fut, nem könyörög. Aki hisz abban, hogy a gesztusoknak súlya van, főleg ha ritkák, mint nálam.
Most megtörtént, hogy valaki tett egy lépést felém. Talán ennek hatására, én is tettem valamit. Egy kis jelet, amivel kiléptem abból, amit eddig mindig megtartottam magamnak.
..aztán jött egy újabb jel. Egy halk gesztus — más körülmények között, nehezebb helyzetben...és talán pont ezért még többet jelentett nekem. Talán túlságosan is sokat.
Most várok. De a csend is válasz.
Nem baj, ha valaki félénk. Nem baj, ha lassú. Én is ilyen vagyok, de ha valaki mindig félúton megáll, előbb-utóbb a másik nem lép többé.
Az, hogy egyszer átléptem a saját szabályaimat és félelmeimet, nem jelenti, hogy újra és újra meg tudom tenni.
Főleg nem úgy, hogy közben egyedül maradok azzal, amit legyőztem, a félelmeimmel.
A női büszkeség nem hangos, csak halk léptekkel elindul visszafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése