Van, amit nem lehet tovább cipelni.
Egy érzés, ami nem kér enni, mégis felfalja a napokat.
Valami, ami nem történt meg igazán, mégis ott maradt minden mozdulat mögött.
Jobb lenne, ha lehetne gyűlölni, mert akkor lenne irány, lenne kapaszkodó, hogy ennek hamarosan vége van bennem.
De a közöny nem jön, csak a maradék remény, ami nem hal meg, csak újra és újra feltámad a csendben.
És talán ez a legrosszabb: hogy egyszer adott reményt- pedig valójában soha nem kínált semmi biztosat, mégis minek kapaszkodtam bele?
Talán az is tévedés volt, hogy azt hittem, hasonlít hozzám, hogy ő is a gátlásai rabja.
Ha valóban okom lett volna a reményre, adott volna egy biztos jelet —
mert olyan nincs, hogy két ember kölcsönösen vonzódik és hagyja elmenni a lehetőséget .
Azt hittem valami elindult — vagy csak úgy tűnt, mintha elindulna —, és most nincs, aki elszámoljon vele.
Miért kellett a remény, ha sosem volt út, amin végig lehetett volna menni?
Talán játszott az élet, talán csak a képzeletem volt túl hangos,
de ez az érzés már nem otthon, hanem bilincs,
és nincs más út, mint kitépni onnan, ahová sosem kellett volna gyökeret vernie.
Mert van, amit csak úgy lehet túlélni, ha az ember kiírtja magából — gyökerestül, könyörtelenül.
Még akkor is, ha közben önmagából is kitép egy darabot.
Miért kellett remélni, ha sosem volt esély arra, hogy ez valaha valóság legyen?
Talán, hogy a maradék hitem-emberekbe vetett bizalmam is elveszítsem.:(
