Felülről nézve

Objektíven, mintha felülről néznék rá,

az egész csak egy játékos pillanatnak indult. Egy futó pillantásnak, amelynek általában nincs folytatása- legfeljebb felvillanyozza az ember napját, mintha megcsiklandozná valami a lelkét-de az a tekintet belém hasított, beszippantott, és magával rántott. 

Elvesztem, de lelkes is lettem. 

Mintha a száraz sivatag közepén váratlanul friss vizű forrást találtam volna. Nem akartam ilyet érezni, sőt, azt hittem, már soha többé nem is fogok, de nem tudtam ellenállni: elragadott.

Ezzel együtt megszületett bennem a félelem és a zavar is. 

Próbáltam elnyomni az érzést, de erősebb volt nálam. Hullámokban jött: egyszer letaglózott, aztán megint sikerült valahogy elfojtanom. 

Azt hittem, végre sikerült végleg, főleg amikor azt láttam, hogy teljesen közönyös - de elég volt egy újabb pillantás, és összeomlott hetek "munkája".

Egy kétségbeesett kutakodásnak hála "végre" név került az archoz. 

A részletek összezavartak és fájtak. Minden erőmmel megint azon voltam, hogy elnyomjam ezt magamban. 

Nem azért, mert ezek kitöröltek volna belőlem bármit is - épp ellenkezőleg, hiába láttam olyan dolgokat, amelyek esetleg nem tetszettek. Tudtam, hogy bennem ezt már semmi nem írja felül. Az fájt, hogy tudtam, egy ilyen embernek ezek a részletek igenis számítanak.

Úgy gondoltam, ha elrejtem magamban, akkor nem tud bántani, és megengedhetem magamnak, amit érzek,

titokban tartom, elmarad a szégyen.

Megtanultam már közömbösséget színlelni.

....de történt valami - félreértett, túlértékelt? lépés(ek)-ami felébresztette bennem a reményt. 

Az én boldogságomhoz nem kell sok, és minden gesztus még inkább elbűvölt. Fel sem tudom fogni, hogy lehet ránk valaki ilyen nagy hatással, akit valójában nem is ismerünk.

Aztán abbamaradt :( nem tudtam, hogy lehetne visszacsinálni, elronthattam valamit 

..kiadtam magamat itt, igazán ostoba dolog. Talán azt reméltem, látja, és az a magas fal mindkét oldalon leomlik?-lehet hülye ötlet volt(-ugyan senki más nem ismert volna magára)- de ami a gátlásra vagy bizonytalanságra gyógyír, a közönyre nem ellenszer. Eljött a pont, amikor azt reméltem, ha leírom végre elmúlik.

(Az tény, ha lett volna ok a reményre, látja és közelebb lép, nem eltávolodik.)

Én sem akarom, hogy szenvedjen- sőt. Még akit nem igazán kedvelek is igyekszem felvidítani, ha látom, hogy szomorú. Van akit bosszant is ez az állandó bohóckodás. 

*

Egy bátor pillanatban, tettem egy lépést. Hátha meglátom, miért állnak ott azok a falak. 

(Egy büszke ember egy módon nagyon gyorsan és könnyen ki tud ábrándulni, ha azt látja, valakinek más felé húz a szíve. Így egy életre le tudja zárni, aztán soha többé nem engedi azt a felszínre. Erre is fel voltam készülve.)

..mert gyakorlatilag ennél az állapotnàl, amiben most ragadtam, már bármi jobb

Nem akartam ezt érezni, nem is értem igazán, miért alakult így, senki nem tett érte semmit.

Csak azt tudom, hogy aki miatt mozdult bennem ez az egész, végül azt tanította meg nekem, (vagy talán én tanultam meg egyedül, de általa,) hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy valaki viszonozza az érdeklődésem. Nincs jogom hozzá, sajnos nem vagyok szerethető.

Ehhez viszont nem kellett volna ez az egész, én ezekkel már előtte is pontosan tisztában voltam. Aludhattam volna tovább a téli álmom, ami évek óta tartott.

Várom a szenvedés végét, ami fogalmam sincs, mikor jön végre el, csak azt tudom, hogy végtelenül csalódott és fáradt vagyok.

 A jelentéktelennek vélt pillanatok később mutatják meg, milyen nagy hatással voltak ránk-akkor, amikor már csak emlékük marad.

Van aki meg csak belees az ajtóból a küszöbön állva és visszafordul

....

aztán még az ajtót is rád csapja

mintha nem is két utca, a Csendes-óceán lenne a távolság 🥴

 

#mostajánlottaaface
Amikor kicsi voltam és láttam egy akkori divatmagazint, volt benne egy fashion weekes bemutatós kép.
Azt mondtam, az én ruháim is ott lesznek!
❤️2010.11.26.❤️ életem egyik legfontosabb napja - első Budapest Fashion Week -es divatbemutatóm ❤️
#sohanemadomfel #dreamscometrue

Néha borzalmasan nehéz, mert azon túl, hogy ez itthon nem egy egyszerű szakma, mellettem tényleg soha nem áll senki (itt most nyilván a lelki dolgokra gondolok, mert másban úgysem lehet)- sőt, örülhetek, ha épp nincs, aki ellenem dolgozik.

Pedig gyerekként megmondtam, tervező leszek és kész. 🤷  Azóta ha akad, az apró elejtett kedves szavakba kapaszkodok, amit többet kaptam eddig idegenektől....

*

Majd egy éve az üzletnél hoztam pár rossz döntést és a bezárás veszélye fenyegetett, tanácsot kértem a Tesómtól.

Tanács helyett egy mondatban összefoglalta a lényeget, és ezzel hosszú időre kapaszkodót nyújtott a nehéz helyzetekhez..

.....na és mi van, ha be kell zàrnod? Vagy ha most ez nem sikerül? Semmi. Mész tovább.  Lehet szünetet tartasz 1 napra, 1 hétre, 1 évre, de akkor is újrakezded, akkor is ezt fogod csinálni, mert ez vagy te.

"Majdnem híres"

Kaptam egy nagyszerű(nek tűnő) lehetőséget egy kereskedelmi csatornán.

Egy kis ismertséggel járt volna, talán többen látták volna a munkáimat. Nyilván nekem ez fontos, nagyon fontos!

Most épp egy olyan (jövőre induló) produkcióhoz kerestek meg, ahol ez van a középpontban. 

Bár azt mondják a mérleg emberek döntésképtelenek, nekem azért nem megy ez mindig olyan nehezen. Ha az a téma kiemelt és ismerem a részleteket, akkor mindig tudom mit/kit akarok (munka, szívügyek). Max a lehetőség nem adott, de az értékrendem az eléggé szilárd.

Szóval kaptam pár nap gondolkodási időt, ami után szépen el is búcsúztam. (Erre azért volt szükségem, mert kb. tini korom óta nem nézek tv-t, utána kellett járnom pár dolognak. Lehet ezért hányok két napja. Megismertem pár televíziós műsort.😅)

Hát ez ugrott be Ensortól a téma kapcsán.

 Hmm....hát én ennél azért kevésbé vagyok spiri, mindenesetre érdekes.

“Amikor két trauma szeret egymásba

Egy trauma–trauma kapcsolatban mindketten kerestek valamit.

És azt hiszitek, hogy ez a valami a szerelem.

De amit valójában gyakran kerestek, az annak a bizonyítéka, hogy nem szeretnek eléggé.

Ez az emberi kapcsolódás egyik legkegyetlenebb paradoxona.

Két ember, akik mindketten arra vágynak, hogy valóban lássák őket, és mindketten rettegnek attól, hogy láthatatlanok maradnak.

Mindketten közelségre vágytok, de a múltatok arra tanított, hogy készüljetek a visszautasításra.

Így minden csend, minden szünet, minden félrenézés bizonyítékká válik.

Bizonyítékká arra, hogy igazad volt végig.

Bizonyítékká arra, hogy túl sok vagy.

Bizonyítékká arra, hogy soha nem fognak igazán megérteni.

Nem szándékosan teszteled a kapcsolatot, de mégis megtörténik.

Felteszel egy kérdést, de valójában azt kérdezed: Számítok?

Elmesélsz egy történetet, de valójában azt mondod vele: Kérlek, ne hagyj el, miután ezt a részemet is megismered.

Vitatkozni kezdesz, nem a téma miatt, hanem mert a vita megerősíti a legmélyebb félelmedet: hogy a szeretet nem fog megtartani.

És a párod ugyanígy működik.

Lehet, hogy nyugodtnak, távolságtartónak vagy logikusnak tűnik, de belül ő is folyamatosan figyel.

Figyeli a bizonyítékot arra, hogy el fogod ítélni, hogy egyszer feladod, hogy a szégyene jogos.

Mindketten egy fel nem dolgozott pillanatokkal teli aknamezőn jártok.

Mindketten meg vagytok győződve arról, hogy a másik a gyújtószerkezet.

Pedig az igazság az, hogy nem egymással harcoltok.

A saját idegrendszeretekkel, amely végre már biztonságra vágyna.

Ezért nem működik a logika.

Ezért nem ragad meg egyetlen jó tanács sem.

Mert nem tudod kiokoskodni magadat abból a testből, amelyet veszélyre kondicionáltak.

Az egyikőtök közelít.

A másik összerezzen.

Az egyikőtök megerősítést kér.

A másik irányítva érzi magát.

Az egyik visszahúzódik.

A másik pánikol és tiltakozik.

És ez így megy körbe és körbe.

Ha magadra ismersz, az nem azt jelenti, hogy el vagytok törve.

Azt jelenti, hogy a kapcsolatotok két olyan történet találkozóhelye, amelyek soha nem pihenhettek meg.

Két emberé, akiknek meg kellett tanulniuk védekezni ahelyett, hogy valaki megtartotta volna őket.

Két emberé, akiknek a szeretetnyelve a túlélés.

A kiút nem az, hogy hibát kerestek.

Hanem az, hogy észreveszitek a mintázatot, amely köztetek él.

Hogy lelassítotok annyira, hogy meglássátok: mindketten belefáradtatok abba, hogy kiérdemeljétek a biztonságot, ahelyett, hogy egyszerűen megéreznétek.

Nem kell tovább bizonygatnod, hogy nem vagy szerethető.

Nem kell tovább újrajátszanod az elhagyatottságodat ahhoz, hogy elhidd, valóban volt részed benne.

A gyógyulás ott kezdődik, amikor mindketten meglátjátok: az a bizonyíték, amit folyton gyűjtötök—egy sóhaj, egy csend, egy elmaradt üzenet, egy hangnem—soha nem annak volt a bizonyítéka, hogy nem szeretnek.

Hanem annak, hogy féltek.

Két trauma meg tud tanulni szeretni.

De csak akkor, amikor nem a fájdalmat használjátok bizonyítékként, hanem a jelenlétet gyógyszerként.”

~ Derek Hart

Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)

 

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban, A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a féluton. Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem. Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van. De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben, Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy őt higgyem. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak, Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság, Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog. Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág. Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él, Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse, Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám. Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni. A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom. Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba. Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek. Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én. Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván. Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek. Karinthy Frigyes: Előszó