nem a másik fél kaktusz

 "Hála a jó égnek" (dehogy az) egy fejbúb hátulról heti kétszer pár percre még egy magamfajta szentimentálisnak sem elég a boldogsághoz. 

A szemek (tekintet) és a közelség hiányával/megvonásával -úgy tűnik tudatosan- szétrombol mindent bennem.  Ez a fajta viselkedés bármennyire fáj, a tények felfogására és elfogadására késztetnek.

Jobb nem lesz, sőt....- de amikor az embernek fel kell adni valamit, a kölcsönösség hiánya miatt, 

akkor idővel legalább képes eljátszani, hogy az már elmúlt és hát 

így egyszer tényleg csak elmúlik majd és hátha többet nem csinálok hülyét magamból (remélem).

Ez az én vonzalmam amúgy is olyan, mintha egy paplanhuzatba zártam volna és próbálnék folyamatosan úgy tenni, mintha 

nem is létezne. Kézen fogva  cipelem magam mellett.

Látszik, hogy ott van, hiába tagadom, néha 

a felszín=huzat alatt valami tombol, vagy néha félig kiszabadul és látod, hogy milyen nevetségesen rúgkapál vagy 

milyen irányba- én meg folyamatosan próbálom visszagyömöszölni vagy 

úgy tenni, mintha ott sem lenne, vagy leválasztani magamról, és egyszerűen nem megy....

kiábrándító

 

🤮

igyekszem..

 "A figyelem megvonása

Amikor az a személy hagy figyelmen kívül, akinek a figyelme a legtöbbet jelenti számodra, az agyad fájdalomként érzékeli ezt – ugyanaz az agyterület aktiválódik, mint fizikai sérülés esetén. Ezért fáj annyira mélyen. Nem vagy gyenge, és ez nem játszma - ez egy emberi reakció. Bizonyára volt már részed ilyen élményben. Úgy vagyunk „drótozva”, hogy vágyjunk a kapcsolódásra, és az elutasítást fenyegetésként éljük meg, mintha a túlélésünk forogna kockán.

És itt van egy fontos törvényszerűség, amit a legtöbben nem vesznek figyelembe: minél inkább hajszolod annak az embernek a figyelmét, aki visszatartja azt tőled, annál jobban zsugorodik az önbecsülésed. Az idegrendszered elkezdi összekapcsolni a szeretetet a szorongással, a csendet az elutasítással, és a következetlenséget az izgalommal. Ez nem kémia, hanem trauma-kötés.

Amikor valakinek a hiánya dominánsabb, mint a jelenléte valaha is volt, az annak a jele, hogy meg kell állnod. Ne próbáld kiérdemelni azt, aminek természetesen kellene áramolnia! Az a figyelem, amiért könyörögni kell, sohasem lesz biztonságos, és az a szeretet, ami kételyt ébreszt benned, sohasem fog meggyógyítani.

Irányítsd vissza ezt az energiát önmagad felé! Szerezz érvényt a saját érzéseidnek, és éld meg őket! Kapcsolódj újra azokkal, akik valóban látnak téged! Mert azzal, hogy abbahagyod a hajszát azok után, akik figyelmen kívül hagynak, teret teremtesz azoknak, akik őszintén téged választanak — és ott kezdődik az igazi béke."

Gauranga Das - jóga és sámánizmus

 💎 Amikor ruhát tervezek, akkor az a cél, hogy a végeredmény mindig kiváltson valamit.

Ne lehessen mellette szó nélkül elmenni.

Egyedi tervezésű menyasszonyi ruháim is azoknak szólnak, akik nem félnek megmutatni, hogy az elegancia lehet lázadó is.

💌 Egyedi tervezés, személyre szabható, és csak korlátozott számban elérhető.

📩 Írj üzenetet árajánlatért.

#modell Maja 🖤 

#fotos Vizsivikview   🤍

#ruha Hecendorfer insta menyasszonyi 

Minden megosztást, követést, likeot köszönünk!

#AlternativeBride #CarrieBradshawVibes #BudapestBridal #DesignerWeddingDress #ModernBride #FashionBride #StatementDress #UrbanBride #NonTraditionalBride #EdgyElegance #BridalInspo #LuxuryBridal #CityBride #BoldBrides #TulleAndLeather

Carrie and the City

Nem kell herceg, ha te vagy a királynő!

Taft és bőr – romantika, ami erőt sugároz.

Egy pillantás, és megáll a város.🫶🌟

Fotós: Vizsivikview 

Modell: Maja 🖤 

#CarrieVibes

#CarrieInspired

#CarrieInTheCity

#CityBride

#UrbanGlam

#ModernBride

Ruha: Hecendorfer Fashion 

Minden megosztást, követést és like-ot köszönünk!🤍

Kék haj, megtépázott lélek

Van, amit nem lehet tovább cipelni.

Egy érzés, ami nem kér enni, mégis felfalja a napokat.

Valami, ami nem történt meg igazán, mégis ott maradt minden mozdulat mögött.

Jobb lenne, ha lehetne gyűlölni, mert akkor lenne irány, lenne kapaszkodó, hogy ennek hamarosan vége van bennem.

De a közöny nem jön, csak a maradék remény, ami nem hal meg, csak újra és újra feltámad a csendben.

És talán ez a legrosszabb: hogy egyszer adott reményt- pedig valójában soha nem kínált semmi biztosat, mégis minek kapaszkodtam bele?

Talán az is tévedés volt, hogy azt hittem, hasonlít hozzám, hogy ő is a gátlásai rabja.

Ha valóban okom lett volna a reményre, adott volna egy biztos jelet —

mert olyan nincs, hogy két ember kölcsönösen vonzódik és hagyja elmenni a lehetőséget .

Azt hittem valami elindult — vagy csak úgy tűnt, mintha elindulna —, és most nincs, aki elszámoljon vele.

Miért kellett a remény, ha sosem volt út, amin végig lehetett volna menni?

Talán játszott az élet, talán csak a képzeletem volt túl hangos,

de ez az érzés már nem otthon, hanem bilincs,

és nincs más út, mint kitépni onnan, ahová sosem kellett volna gyökeret vernie.

Mert van, amit csak úgy lehet túlélni, ha az ember kiírtja magából — gyökerestül, könyörtelenül.

Még akkor is, ha közben önmagából is kitép egy darabot.

Miért kellett remélni, ha sosem volt esély arra, hogy ez valaha valóság legyen? 

Talán, hogy a maradék hitem-emberekbe vetett bizalmam is elveszítsem.:(