1910 Angliájában, egy borostyánnal benőtt, macskaköves utcájú kis faluban élt egy fiatal nő, akit Eleanor-nak hívtak. Szokása volt verseket írni, amelyeket senki sem olvasott, egyszerű csipkékbe öltözött, és ujjait mindig tintafoltok díszítették. De nem a tolla volt az, ami leginkább megkülönböztette, hanem egy állandó, néma társ jelenléte: egy fehér macska, akit Marble-nek nevezett el.

Egy esős délután érkezett az életébe, amikor valaki egy fonott kosárban az ajtaja elé hagyta. Eleanor ránézett és suttogta: „Akkor hát társak leszünk, hogy ne érezzük magunkat egyedül.” Ettől a pillanattól fogva elválaszthatatlanok lettek. Amíg Eleanor írt, Marble a tollal játszott; amikor ő napernyővel a kezében sétált, a macska levendulák és pillangók között szaladt.

A falubeliek úgy ismerték őket, mint „a hölgyet és a macskáját, két szívet egyetlen sorssal”. Ám a szelídség mögött csendes fájdalom rejlett. Eleanor elveszítette vőlegényét a háborúban, és bár sosem öltözött gyászba, szemében mindig ott hordozta a veszteséget. Marble lett a menedéke: mellkasán aludt, amikor sírt, és mellette volt, amikor a csend elviselhetetlenné vált.

Egy téli reggelen Eleanor nem ébredt fel többé. Nyitott füzetet találtak az ölében, benne egy utolsó ajánlással:

"Annak, aki maradt,

aki semmit sem kért, mégis mindent adott,

te vagy a legkedvesebb szerelmem,

bőrben és csendben."

Marble nem hagyta el. Napjait a sírja mellett töltötte, a cseresznyefa alatt, amit Eleanor oly nagyon szeretett. Minden tavasszal visszatért oda, mintha a lehetetlen visszatérést várná. Egészen addig, míg egy reggelen ő is örökre megpihent, gazdája mellett eltemetve.

A falubeliek esküdtek rá, hogy amikor a kert mellett elhaladnak, a szellőben még mindig hallani egy halk dorombolást, és levendula illata száll a levegőben.

Két szív. Egyetlen lélek. Újra együtt, örökre..